Részlet az első fejezetből: „Még tartott a háború 1945 januárjában. A nagy ijedelemben, hogy a tél kellős közepén elvisznek az oroszok ki tudja, hová, mindenki adni akart nekem valamit, ami talán hasznos lehet, ha már segíteni úgysem segít semmit. Mert a világon semmi nem segített már. Mivel megmásíthatatlanul ott voltam az oroszok listáján, mindenki adott nekem valamit, és gondolt közben, amit gondolt. Én pedig magamhoz vettem, és arra gondoltam a tizenhét évemmel, hogy éppen jókor jön ez az utazás. Jobb lett volna, ha nem az oroszok listája, de ha nem lesz túl rossz, akkor nekem még jó is.”
Leo Auberg 17 éves kamaszfiú rajta volt az oroszok listáján, akik minden német nemzetiségű 17 és 45 év közötti román állampolgárt kényszermunkatáborba, lágerbe vittek. Menekülni szeretett volna a kisvárosból, mert volt egy titka, homoszexuális volt, félt, hogy kitudódik.
Nagymamája búcsúmondata ez volt: Tudom, hogy visszajössz. Ez a mondat tartotta Leot életben az 5 év alatt.
Megismeri a szenvedést, a hideget, a tetveket, szenet lapátol, cementet hord, kemény fizikai munkát végez, mindezt állandóan éhesen. Az éhségangyal állandó társa a lágerévek alatt. Megtanul koldulni, megalázkodni, mezei növényekből ételt főzni. Halott társáról a ruhát levenni, tovább hordani, mert ez létszükséglet. Őrizni a táborban is a titkát. Az 5. lágerévben sorsuk jobbra fordul, munkájukért pénzt kapnak, élelmet tudnak venni a piacon, ruhákat varratnak maguknak. Egyszerre várják a szabadulásukat és félelemmel tölti el őket a kinti világ. Már-már azt érzik, hogy jobb lenne ott maradni, azokkal élni, akikkel közösek a gondjaik, az emlékeik, mert mit fog ő otthon kezdeni a többiekkel. Az első években a családja, a honvágy éltette és nagymamája mondata. Aztán egy levelezőlapon megtudta, hogy testvére született, a „pótgyermek”, ez annyira fájt neki, hogy tudatosan eltávolította magát a szüleitől, a családjától és azt a szeretetteljes, közvetlen kapcsolatot már hazatérte után sem sikerült soha elérnie.
Amikor konkrét tényekről mesél Leo, akkor olvastatta magát a könyv, és teljesen beleéltem magam szerencsétlen helyzetükbe. Voltak olyan részek azonban, amire nagyon kellett koncentrálnom. Ezeket a részeket úgy magyaráztam magamnak, hogy Leo a képzeletébe menekült, hogy el tudja viselni a lágeréletet, mintha lett volna egy másik élete is, amit delíriumban, vagy éppen fű hatása alatt töltött. Persze ezt a transzállapotot okozhatta az éhség, a hideg, a nyomorúság, tudattalanul vagy tudatosan agykontrollozott és elröpítette magát valahová messzire.
2009-ben kapott Nobel-díjat a szerző. Nem tudom hogyan vagyok a Nobel díjasokkal. Elolvasom, mert Nobel-díjas és mert kíváncsi vagyok rá. De közben nem szórakozom annyira jól. Lehet, hogy a Nobel-díj csak irodalmi értéket képvisel inkább, nem feltétlenül a kikapcsolódó szórakoztatás a célja.
Ebben a könyvben megtaláltam többször is a címadó mondatot, pl. itt: „Nyomást érzek a gyomromban, fölszáll a szájpadlásomig. Túllendül a lélegzethinta, levegő után kapkodok.”
7/10.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése